|
VERÉBALAKÚAK (PASSERIFORMES - Sperlingvögel - Perching birds) a madarak osztályának legnépesebb rendje, a ma élő madarak 3/5-e ide tartozik.
A régi rendszerezők énekesmadár alkatúakként jegyezték az ide sorolt fajokat, tekintve, hogy a fajok nagy része alig-alig hasonlít a verebekre, viszont énekesnek sem lehet minden ide sorolt fajt a hangja alapján nevezni. Az egész világon elterjedtek - csupán a legtávolabbi szigeteken nem fordulnak elő.
A leletek tanúságai szerint az eocén időszakában alakultak ki, s számos faj az azóta eltelt 40-60 millió év alatt keletkezett. Ez az idő a túlságosan nagy különbségek kialakulásához kevés volt, miből adódóan a rendbe tartozó madarak 67 családjának (vannak rendszerezők, akik az aprólékosabb, mások a felületesebb felosztás hívei) alapvonásai nagyjából megegyeznek.
A rend a régi szisztematikákban számos alrendre különül, és rendkívül formagazdag a fajok tekintetében, így a morfológiai meghatározása lehetetlen. Fajainak csoportosítása nagy vitákkal jár.
A leggyakoribb felosztási szempont a syrinx felépítése és a láb alakulása. Így 4 nagy csoport alakul ki: összenőtt ujjúak (Desmodactylae), rikácsolók (Clamatores), álénekesek (Clamatores), énekesek (Oscines): .
Az énekesek (Oscines) csoportjába a hangadószerv szempontjából a legtökéletesebb madarak tartoznak, mintegy 4000 faj. Az álénekesekéhez nagyon hasonló a felépítésük és a viselkedésük, ezért a két csoportot gyakran együtt említik Diacromyodae néven.
A rend legtermetesebb képviselői a hollók. A hosszú farkuk miatt a legnagyobbak a lantfarkú, ill. a paradicsommadarak, melyek közül néhány meghaladja az 1 m nagyságot. Rendszerint kis testük miatt abszolút értékben kevesebb élelemre van szükségük, mint a nagytestű madaraknak, így adott területen több egyed talál megélhetést, mint pl. a fácánokból.
A legszebben dalolók közéjük tartoznak, ez magyarázza, hogy vannak rendszerezők, akik ragaszkodnak az énekesmadár-alkatúak rendnévhez.
A nagyságuk minden más csoporthoz képest nagy szélsőségeket (62-8 cm) mutat: holló és királyka, viszont az ide sorolt madaraknak anatómiailag és csonttanilag számos közös jellemzője van: négy-négy lábujjuk mindegyike egy szintből ered. A négy ujjú lábuk felépítése egyértelműen utal rá, hogy az erdős, bokros területek lakói, mert ez a láb az ágakon való tartózkodáshoz fejlődött ki.
Noha nincs forgatható ujjuk (vetélőujj), s nincs úszóhártyájuk sem, azért akad közöttük talajlakó és a fák törzsén biztonsággal kúszó, sőt, a víz alatt futni képes madár is. A belső ujj rendszerint hosszabb és erősebb, mint a hátrafelé irányuló második.
A gerincoszlop 10-14 nyaki, 6-8 háti, 6-13 kereszt és 6-7 farkcsigolyából áll.
A csőrük közepesen hosszú, viaszbőr nélküli. A lábszár a sarokig tollas. A csüdöt elől többnyire 7 szarutábla borítja. A külső tollak száma aránylag kevés. A szárukon kicsiny. pelyhes vendégszárat viselnek. A kézevezők száma 9 v. 10. A kormánytollak száma 12, ritkán 10. Az emésztőcsatornájuk elülső része általában nem alakul beggyé, epehólyagjuk és vakbelük van.
Nem idegenkednek az embertől, eleven, intelligens madarak. Kozmopoliták. Gazdaságilag a fajok többsége a rovar- és a gyommagpusztításával óriási hasznot hajt az embernek.
Nem egy ide tartozó család tagjai művészi tökélyre fejlesztették a fészeképítést, mint a függőcinkék, a szabómadarak v. a csirögék és a szövőmadarak.
A kicsinyeik fészeklakók, vakon és csupaszon jönnek világra, csak néhány faj fiókái pihések a kelés pillanatától.
Velük született ösztön diktálja, hogy minden mozgásra a nyakukat nyújtva mutatják a hatalmas torkukat, s a sárga v. piros torok kiváltja a szülőkből az etetési mozdulatokat. |
Verébalakúak