|
SZALONKAFÉLÉK (SCOLOPACIDAE - Sandpipers): a lilealakúak egyik családja 6 alcsaládban 23 nemzetség tartozik.
Már az eocénban éltek a mai szalonkafélékhez hasonló madarak, így természetes, hogy a család fajai szinte az egész világon elterjedtek.
A többség vonuló, méghozzá figyelemre méltó távolságokat tesz meg. Érdekes, hogy míg az év nagyobbik részében kedvelik a magányt, vonuláshoz hatalmas csapatokba verődnek.
Sokszor több más faj is csatlakozik a csapatjaikhoz, vagyis mintegy idegenvezetők.
Karcsú testű, hosszú lábú és nyakú, keskeny és enyhén szögben hajló, hosszú szárnyú madarak. Ragyogó repülők és kitűnően mozognak a talajon v. vannak fajok, melyek jól boldogulnak a vizes réteken. A nedves területeket különösen kedvelik. A nagyságuk 13 és 62 cm között változik.
A tollazatuk más nyáron, mint télen. A fajok közötti különbségek főként a szárnycsík, a farcsík és a farok mintázatában jelentkeznek.
Az ivarok egymáshoz nagyon hasonlóak.
Többnyire állati eredetű táplálékokat igényelnek. Ehhez alkalmazkodva alakult ki a hosszú, hegyes, enyhén görbült csőrük.
E szerszám különösen jellegzetes: olyan benyomást kelt, mintha duzzadt volna. A vége puha és idegvégződésekben gazdag.
Rendszerint 2-4 zöldes v. barnás, a környezetbe jól illő, foltos tojást raknak. A többség egy a talajon maga vájta mélyedésbe fészkel.
A fiókák fészekhagyók, a testükhöz képest különösen nagy a fejük és hosszú a lábuk.
Az ide tartozó fajokra jellemző, hogy költési időn kívül nagy csapatokat alkotnak a tengerpartokon.
A család egyik közismert faja a sárszalonka (Gallinago gallinago) rigó nagyságú, mocsári madár. Az ízletes húsa miatt vadászták, akárcsak az erdei szalonkát (Scolopax rusticola), ezt az avar színű, erdei madarat, amely nálunk ma már többnyire csak átvonuló.
Alkonyatkor és hajnalban mintegy negyed óráig tartó húzása alatt fogták puskavégre.
Igazi különlegesség a víztaposó (Phalaropus lobatus), amelynek a tojója visel nászruhát.
A hím itt fakóbb, jobban beolvad a környezetbe, s erre szüksége is van, hiszen ő költi ki a tojásokat, s egyedül neveli fel a fiatalokat.
A póling (Numenius arquatus) házityúk nagyságú, de a nyaka és a lábai jóval hosszabbak. A csőre jellegzetesen lefelé hajló, 10-15 cm hosszú. A póling hazánk láprétjein fészkel.
A goda (Limosa limosa) a pólingra emlékeztet, de kisebb és a csőre egyenes. A lápréteken és a szikes legelőkön fészkelő madarunk.
A piroslábú cankó (Tringa totanus) a vizenyős réteket kedveli, s a cankók nemének egyetlen nálunk fészkelő faja.
A pajzsos cankó (Philomachus pugnax) hímjeinek tavasszal feltűnő színű és mintázatú tollpajzsa fejlődik, ezzel tűnik ki a nálunk átvonuló madarak közül.
A partfutók (Calidris) nagyon hasonlatosak a cankóra, de a lábuk rövidebb és a csőrük többnyire kissé lefelé görbülő.
Nálunk csupán a vonulási időben fordulnak elő. Például a havasi partfutó (Calidris alpina) ősszel a szikeseken tömegével látható. |
