|
HARKÁLYFÉLÉK (PICIDAE - Woodpeckers): a harkályalakúak rendjének egyik családja. Megjelenésében egyöntetűbb, mint a hasonló nevű rend fajai.
A nagyságuk az ökörszem méreteitől 56 cm-ig terjed. A testük nyúlánk.
Rendkívül hosszan kiölthető nyelv, véső alakú, nem túl hosszú, de hegyes csőr, rövid csüd és hosszú ujjak jellemzik az ide tartozó fajokat.
A csőr kemény ütései utat nyitnak a farontó bogarak járataiba v. lehetővé teszik, hogy a madár hozzáférjen a fa nedveihez.
A nyelv külön szót érdemel: zsinórszerű, megnyújtható, puha, de a hegye szaruszerű. Ezen túl tű alakú és apró szálkákkal borított. A nyelvcsontok ívben tekerednek és a koponya hátulsó részén rögzülnek, így féregszerű mozgásra képesek, és a harkály a rovarok járataiban veszi ennek hasznát. Mélyen be tud oda nyúlni. A ragacsos nyál v. a szigonyos végű nyelv segíti a zsákmány megragadását.
Csodálatos, hogy a harkályok mindig olyan járatokat bontanak meg, amelyet érdemes. Ebben nyilván szerepe van a fülnek is. Kísérletileg bebizonyították, hogy a műszerrel indukált lárvarágás hangja mozgósítja a harkályokat. A hanghatásra vadul kopácsolni kezdték az üres "lárvadobozt".
A lábuk erőteljes. A négy ujj közül a negyedik vetélő. Egyes fajoknál előfordul, hogy csak 3 ujjat találunk.
A karmaik erősek, élesek, sarló alakúak. Ezek által biztos a madár kapaszkodása bármely fa törzsén, merthogy az összes lehetséges élőhely közül a harkályfélék a fák törzsét foglalták el.
Érdekes viszont, hogy fejjel lefelé, mint a csuszkák, nem képesek közlekedni. Mászás közben a harkály legalább 20 ponton támaszkodik: 8 erős, előre görbülő karmán, ugyanennyi ujjbütykén, a két láb talpán és még legalább a két középső farktollán.
Ha úgy adódik, akkor a többi kormánytoll is segíti a kapaszkodást. Amikor megvizsgáljuk a harkályok hasát, akkor a has összepiszkolódott tollazata (mohos, gyantás, sáros) bizonyítja, hogy a hasukkal is támaszkodnak.
Szinte mindig a fák törzsén mutatkoznak, ott költenek is, a maguk ácsolta odvakban, amelyekben különösképpen sikerül védeni a költést.
A szárny közepesen hosszú, kerek. 10 elsőrendű evezőjük van, s ezek keskenyek és hegyesek. Az első szokatlanul rövid, rendszerint a 4-5. a leghosszabb.
A 10 nagy és 2 kicsiny merev és hegyes tollból álló farkuk általában feltűnő. A két középső kormánytoll a leghosszabb és a legerősebb. A farok szerepe a test kitámasztásában elsőrendű. A csévék itt rendkívül erősek.
Meg kell említeni, hogy a kormánytollak fontosságát alátámasztja a szokásostól eltérő vedlésük: a két középső kormánytoll csak akkor hullik ki, amikor a kifelé haladó vedlés során létrejön az új támaszték.
Anatómiailag is számos sajátosságot fedezhetünk itt fel: a fejbúb feltűnően domború; az orrcsont két oldalán csatornás csontocskák fekszenek, melyeken a nyelvcsont szarvacskái tapadnak.
A villacsontjuk gyenge, ellenben a kulcscsontjuk nagyon erős. 12 nyak és 7 feltűnően nagy farkcsigolyájuk van.
Különös, hogy a harkályféléken alig vannak pehelytollak. A fedőtollak egyik-másik fajnál foszlottak, ill. a fejen bóbitát alkothatnak. A színezet tekintetében nagy a tarkaság, de vannak közös jegyek:
a fej általában pirossal díszített;
a piros hiánya a tojókra jellemző;
rendszerint mutatkozik a tollruhán sárga;
de soha nincs rajtuk kék, ibolyaszín v. fémfény.
Ismerünk fajokat, amelyek további hasonlatosságokat mutatnak egymással:
1. a tollazatukban uralkodik a zöld;
2. uralkodó színük a fekete;
3. a tollazat színei tarkaságban jelentkeznek.
Ez alapján beszélhetünk zöld-, tarka- és feketeharkályokról.
Általában maguk vájta, zacskó alakúra készített odúban fészkelnek. A bebúvónyílás szabályos kerek.
A tojó a favájás során keletkezett pudvára, forgácsra rakja a 3-8 fénylő, fehér tojását. A hím a költésbe besegít.
Egyes fajok kicsinyei már a kelésükkor piheruhát viselnek. A fiatalok kirepülés után egy darabig élvezik a szülők gondoskodását, de aztán elverik őket a fészekodú közeléből.
A táplálékukként szolgáló rovarokat a korhadt fák járataiból a nyelvükkel felnyársalva is ki tudják szedni, bár vannak kutatók, akik állítják: a nyelv rácsavarodik a féregre. Életmódjuk és táplálékuk - noha az igazsághoz tartozik, hogy bogyókat és magvakat is fogyasztanak - az erdők leghasznosabb védelmezőivé avatja őket.
A röptük erőteljes, de hullámzó, a magasságokukat változtatgatva haladnak.
A földre csak a zöldküllők szállnak le. Különös, hogy vízszintes ágakon szinte soha nem láthatjuk őket.
Több faj érdekes szokása, hogy tavasszal száraz ágakon dobolnak, ami sokkal gyorsabb az élelemszerző kopácsolásnál, szinte folyamatos rezgést okoz, aminek a párkeresésben gyaníthatjuk a lényegét.
210 (másutt négyszáznál több) fajuk Ausztrália és Madagaszkár kivételével az egész Földet benépesíti. Különösen Dél-Amerikában és Indiában kedvező számukra az élettér. Néhány fajuk vonuló.
Brehm négy alcsaládról beszél:
1. küllők (Picinae),
2. fakopáncsok (Dendrocopinae),
3. hőcsikék (Picumninae),
4. nyaktekercsek (Jinginae).
(Az újabb rendszerekben a fakopáncsok az önálló család rangjára emelkedtek.)
Vannak fajok, melyek elterjedési területe meglehetősen szűk, míg másoké hatalmas.
Az európai harkályfajok száma mindössze 10.
A zöld küllő (Picus viridis) kisebb galamb nagyságú. Gyakran tartózkodik a földön, ahol hangyák után kutat.
A fekete harkály (Dryocopus martius) bükkösök és fenyvesek lakója, a legnagyobb hazai harkályfaj, varjú nagyságú.
A fekete-fehér-piros tarka nagy fakopács (Dendrocopus maior) rigó méretű, nálunk a leggyakoribb harkályféle, parkokban, kertekben is tanyázik.
A 30-as években települt be Magyarországra a balkáni fakopács (Dendrocopus syriacus), amely szintén egyre gyakoribb az emberi lakóhelyek környékén.
A nyaktekercs külön alcsaládot képez, mert annyira eltér külsejében a harkályoktól. A csőre és a farka is cáfolja a hovatartozását. A csőre nem is alkalmas odúkészítésre, ezért más madaraktól szerez odút a költéshez.
Látszólag komoly, Brehm szerint "feszes" madarak, de a fogságban tartott példányokról bebizonyosodik, hogy vidámak, bizalmasak, ezért régen, amikor még nem álltak védelem alatt, kedveltek voltak a madártartók körében. |
