|
GALAMBFÉLÉK (COLUMBIDAE - Wildtauben - Doves and Pigeon): a galambalakúak rendjének családja 41 nemzetség 299, másutt mintegy 600 (Mauersbergernél 291) fajával, az Északi és a Déli-sarkvidék kivételével az egész földkerekségen elterjedtek. A galambfajokban a leggazdagabb az örökzöld ázsiai trópusi erdő.
A jellemzőik:
- a farkuk közepes hosszúságú, esetleg lépcsőzetes;
- a csőrük karcsú és rövid, lileszerű, a tövén csupasz, húsos orrnyílású ún. viaszhártya található;
- a fej viszonylag kicsi és kerek;
- a láb rövid, mégis könnyű mozgást biztosít a talajon. Lépegetnek, s közben a fejük előre-hátra inog;
- a sűrű tollazat vastag és lágy tapintású. A színe gyakran feltűnően tarka, de leginkább szürke, barna, kék v. zöld árnyalatos, ill. fehérrel szegélyezett. Ezen túl gyakran előfordul, hogy bizonyos, fajra jellemző testrészeken fémes csillogású. Itt általánosak a púdertollak, amelyek feladata a tollazat vízhatlanságának a biztosítása;
- a fartőmirigy kicsi v. teljesen hiányzik - helyette vannak a púdertollak;
- a hangjuk síró, búgó és turbékoló, de némelyek sziszegnek v. fütyülnek, ill. a szárnyukkal csattognak is;
- a fészkük többnyire néhány gallyból tákolt, de valószínűleg odúköltők voltak, hiszen valamennyi faj tojásának a színe fehér és a fiókáik csak kissé pelyhesek;
- fészekaljanként 1-2 db, egyszínű fehéres tojást raknak;
- a fészeklakó fiókák néhány napig vakok, s kezdetben a szülőknek a laktációs hormon hatására termelődő pépes, nyálkás váladékával (begytej) táplálkoznak;
- a csőrüket a vízbe merítve hosszan szürcsölve isznak, anélkül, hogy a fejüket felemelnék.
És mindemellett rendkívül változatosak! Vannak faodvakban költő és fák gyümölcseivel, sőt, állati eleséggel (giliszta, csigák) is táplálkozó fajok.
A döntő többség zömök testalakú erdőlakó, viszont akadnak a talajon v. magas sziklákon élők is. A kicsik a költés 13-28. napján kelnek. Kirepülés a 12-36. napon várható.
Az ivarok között nincs határozott különbség. Egyesek kizárólag párban élnek, mások időnként hatalmas csapatokban mutatkoznak. A többség jó repülő és ismerünk vonuló fajokat.
Két legismertebb csoportjuk a gerlék és a gyümölcsevő galambok (Treroninae).
A hazai (vad)galambok közül legelterjedtebb az 1930-as években hozzánk dél felől betelepülő balkáni gerle (Streptopelia decaocto), amely csaknem kiszorította a mi Vadgerlénket (Streptopelia turtur).
Az örvös galamb (Columba palumbus) és a kékgalamb (C. oenas) sokkal ritkább, az erdőségek lakója.
A házigalamb őse minden valószínűség szerint a Földközi-tenger vidékén élő szirti galamb (Columba livia). Ha ez igaz, akkor a házigalamb monofiletikus, vagyis egyetlen őstől eredő.
A hajdanában milliós csapatokban vonuló észak-amerikai vándorgalambot az ember kiirtotta.
A ma élő legtermetesebb galamb az Új-Guineában honos, világos szürkéskék színű koronás galamb (Goura victoria).
Az ember rég óta foglalkozik az ide tartozó fajokkal. Hasznosításuk szerint négy tenyésztői irányzat képviselői foglalkoznak az e családba tartozó madarakkal:
díszgalambászok,
röpgalambászok,
haszongalambokkal foglalkozók és
postagalambászok.
Eszerint az ember által szaporított, tartott és tenyésztett galamboknak négy nagy csoportját különböztethetjük meg. Más szisztéma szerint 11 főcsoportba vannak osztva a házigalambok.
|
